Üdvözöllek a weboldalamon!
Megérett mondolat
A megrázó pillanatok mutatják meg igazából milyenek is vagyunk valójában, olyan momentumok, amelyek fenekestül felforgatják, megváltoztatják egész életünket. Olyankor lelassulnak a percek, érezzük szívünk dobbanását, halljuk saját lélegzetvételünket. Egy magányos belső érzés tör ránk, mely megszakítja a racionalitással a kapcsolatot, magába zár. Igazán különleges, mely után józanul ébredünk.
A pillanatok, amiket valaha átéltünk azokkal, akiket valaha ismertünk, ezek összege vagyunk mi mindannyian. Ezekből áll össze majd a történetük.
Találkozások, incidensek vagy veszteségek...
Ezekből a pillanatokból áll össze életünk slágerlistája, melyet gond nélkül visszajátszunk. Emlékezünk.
Segítségével felidézzük érzéseinket, visszatalálunk szerelmünkhöz, mert az igazi szerelem már csak ilyen. Bármi is keresztezi az utunkat, jöhet bármi, ami elválaszthat minket, emlékeink segítségével mindig visszatalálunk egymáshoz.
Nem mindig tudatos, sokszor testünk tárolja, idézi elmúlt életünk relikviáit, ilyenkor mozdulatainkkal emlékezünk.
Agyunk működése olyan, mint egy napló vagy egy jegyzetfüzet. Olvasáskor újra átéljük papírba vésett gondolatnak tűnő szavainkat, fontos fejezetekre, megrendítő pillanatokra bontva életünk. Könyvünket olvasva többször újra és újra, bővített tudással, bölcsebb fejjel újabb és újabb tudáshoz jutunk. Átértékelődünk, változunk, mert változtunk.
Nem csak az idő tesz bölccsé!
Hiszek benne, hogy öröktől bennünk van a képesség mindenhez, az elsajátítás művészete a bonyolult, vagyis azzá tesszük. A megbocsátást is tanulni kell, de nem másoknak nehéz megbocsátani, inkább önmagunknak. Aztán meg viselnünk kell a rossz döntéseink súlyát és véghezvinni, habár tudjuk annak eredményét. Elismerni, hogy emberek vagyunk, konvencionális értelemben, tetteinket nézve nem tökéletesek, de a természetben utánozhatatlanul, megismételhetetlenül egyediek.
Hibáinkkal, hiányosságainkkal nehéz együtt élni, de el kell fogadnunk őket, mint ahogy el kell fogadnunk a velünk megtörtént rosszat is, a fájdalmas emlékeket. Bármennyire is nehéz, hagynunk kell, hogy igazán a részünkké váljon. Szembenézünk önmagunkkal: megismerés, felismerés, elfogadás, szeretet. Nem pedig a „Miért?”- jeinkre felelet.
Sokszor nem kapunk választ, akadályokat állítva magunk elé folyamatos válaszkeresésbe öljük energiánkat, ahelyett hogy megtalálnánk, elmegyünk csodáink mellett, mert nem a válasz a fontos, hanem a pillanat.
Ismét hibázunk, mert semmi nem az, aminek elsőre látszik.
Például a TE című versem, amely nem szimplán egy szerelmes vers. Nem.
TE
Álmainkat sodorja a szél, fejünk felett kergeti a fodros felhőket,
arcunkat Kedvesnek forró tenyere selymesen simítja,
varázs mosoly leheli csókját ajkainkra, s Mi állunk értetlenül.
Fájdalmasan kavarog színes lomb, hömpölyög a múlt, s a szépségtől nehéz,
ekkor vállamra tetted kezed, súgtad “mellettem vagy mindig”,
s én számba haraptam- sírva fakadtam.
Bús aranyló napsugár ölelt, mély hangú morgó reggel hideggel köszöntött,
s nagy szívem folyóba dobtam, hisz mit ért, ha most sem tudom még
oly biztosan hogy hozzád tartozom.
Füstbe burkolt magány hull most térdre, könyörög ne engedjek
vétkek hajnalának lopott oly szerelmes csábító szavainak,
s mert ha Én Tiéd vagyok, Te az Enyém vagy.
Könnyeim gyümölcse oly forrón fájó ajándék csonka lelkű testnek,
éjjel elhalmozna a rét zengő dallamával, s zsenge fűszálai tartanának magasba,
oly könnyedén szívem nélkül.
S ha a reggel derűs, már nem hiszek sokszor hazug játékának,
tükörbe fordulok hogy arcommal mutassam arcod,
s míg emlékszem rád őrizem vállamra hajtott karod súlyát.
Életem összes kapcsolatát sűrítettem egybe figyelmeztetve arra, hogy semmi sem tart örökké. Természetes, ha ez fáj, mert veszteségeink bennünk élnek tovább. Ilyenkor a sírás ment meg a légszomjtól, mint amikor megszületünk. Megnyílunk a világnak, kiegyenlítünk.
Aztán remélünk vagy reményt keltünk.
Puszta reménykeltés az is, amikor ígérünk. A pillanat valóságos, csak az idő relatív. Az elménket pedig a felejtés esőjével mossa az elmúlás. Minden, amit mondunk, elenyész.
A tett, ígéreteink megvalósulása, erősebb, racionálisabb, hisz az emberek szavak nélkül is emberek. Minden kimondott szavunkra pedig pusztulás vár, csak a pillanatot őrizzük tovább.
Felejtünk, de testünk nem felejt, őrzi sebeinket.
Menekülünk, félünk a veszteségektől, vágyunk. Olyan dolgokra vágyunk, amiket nem kaphatunk meg, így megkímélve magunkat a veszteség fájdalmától, mert amit nem kaphatunk meg, azt nem veszíthetjük el, ez látszat biztonság.
Pedig az élet brutálisan egyszerű: elveszed, amit akarsz és megvéded, akiket szeretsz!
Zengrüber Nóra
Útravaló
"Kell, hogy legyen egy cél a fejedben: följutni a csúcsra. De ahogy haladsz fölfelé, egyre több dolgot láthatsz, és semmibe nem kerül néha megállni és élvezni a kilátást. Minden meghódított méterrel egyre messzebb látsz, és ezt ki kell használnod, hogy olyan dolgokat fedezhess föl, amiket addig nem vettél észre."
/Paulo Coelho/