Temető

Temető

Miért engedsz el messze távolok ködjébe veszejtve,

hisz még mindig úgy szeretlek,

mint pirkadni vágyó hajnali dér az ébredező tájat.

S még kérlek, mint simul nyújtózva napsugárba bordó

pírba öltöztetve az ősz szellőjébe csomagolt erdei sáv,

úgy hajtsd fejed ölembe, s én derekam hajtom karjaid közé.

Reggel levegőért kapkodva nem hiányod kínzó gyötrése fojtogat,

nélküled üresek a percek,

értelmetlenül múlnak nehezen az órák.

Pergamencsokorba gyűjtve gondolatok ezreit hajítom el

magamtól, oly idegennek tűnő ismeretlen érzések tárházának

záloga ősi táncba, rejtett sorok múló kincsei, ki nem mondott szavak.

Egyetlen gyertya lángjának perzselő tüzében,

láztól csillogó szemmel néztelek, oly tova lépteid,

oly sötétnek láttam hajad színét, s oly nehezen cipelted csordultig telt szíved.

S még fogadkoztam magamban ármányos fuvallat bújt fülembe,

térdelő angyalok hajából csent díszekkel csábított,

mikor néhai gyász tenyerébe ejtette könnyes arcát.

Lásd így temet engem mélabús koporsójába magába fogadva a föld,

erős gyökerek szakítva ölelnek oly szorítva magukhoz,

hogy lelkem tükrében születnek tavasszal illatos virágaik.